Kövek a sarokban

- Nem fogok idejárni, ha nem hat. Úgy értem, hogy nem fogok idejárni, ha nincs változás – mondta nagyon határozottan, szinte rögtön a bemutatkozás után.

Néztem a velem szemben ülő gyönyörű, fiatal nőt, ahogy miközben ezt mondja még a vonásai is megkeményednek, az egész teste megfeszül. Hirtelen rengeteg gondolat suhant át az agyamon, terápiás kapcsolatról, motivációról, elköteleződésről, arról, hogy vajon miért gondolja, hogy bármit is csinálnia kell itt vagy bárhol, amit nem szeretne, hogy miért érzi szükségét annak, hogy egy ilyen éles kijelentéssel mindjárt a kapcsolatunk kezdetén határt húzzon közénk. Megfordult a fejemben egy pillanatra, hogy megálljunk-e itt, de csak bólintottam, jelezve, hogy teljesen világos, amit mond.

Innen indult a kapcsolatunk, innen indult az a több, mint két éves, fantasztikus út, amit bejárt és amin megtisztelő volt a kísérőjének lenni. Kezdetben nem volt könnyű megfogalmaznia, hogy min is szeretne változtatni, adott volt egy papíron tökéletes élet, elért célokkal, jól működő házassággal, szakmai sikerekkel.

- Mégis úgy érzem, úgy érzem, mintha tele lennék kövekkel, rajtam, minden zsebemben, ruhámban, nehéz kövek lennének, amik húznak lefelé. Nem is kövek, sziklák, nagy, kemény darabokban és az egészet beton borítja. Itt akarom hagyni ezeket a köveket. Igen, ez a célom: ki akarom őket kaparni a beton alól, szét akarom őket törni és itt akarom őket hagyni. - mondta egyszer.

Nagyon szerettem ezeket a szimbólumokat, amiket használt, a folyamat során egy egész szimbólum szótárunk alakult ki, amivel gyakran mélyebben meg tudtunk ragadni érzéseket, állapotokat, mint amit önmagában a szavak puszta jelentése lehetővé tesz.

Volt, hogy a kövek egészen kis kavicsoknak tűntek, például amikor az egyik ülésre óriási lendülettel érkezve, boldogan újságolta, hogy javultak az egészségügyi eredményei, már nem aggódik annyira emiatt, elindult a változás, végre érzi, látja, hogy halad. És persze voltak ülések, amikor sziklák lettek újra a kövek, amikor beszámolt a szüleinél tett látogatásokról, ilyenkor sírt és belül én is sírtam vele. Együtt próbáltuk gondolatban megölelni azt a kislányt, akinek már egészen fiatal korában meg kellett tanulnia, hogy hogyan kell bármi áron teljesíteni, sportban, tanulásban, életben. Ahogy az a terápiás folyamat természetéből adódik, nem volt lineáris a fejlődés, nem csak stagnálások, de visszaesések is előfordultak. Ezt mindig megbeszéltük, tudatosítottuk, mégis volt, hogy nehéz volt elfogadnia.

- Nagyon nem volt rendben, amit az előző ülésen kértél, hogy próbáljak meg rá figyelni, egyszerűen nem volt rendben, nem lehet megcsinálni. Egy gyurma, egy ragacs, amit hozzám vágtál és nekem akárhogy is igyekszem csak folyamatosan kicsúszik a kezemből – itt már szinte kiabált.

Értettem, nagyon is, hogy mi váltja ki benne a dühöt, hogy miért is olyan nehéz, amit érez. Egy-egy ilyen megtorpanás után azonban mindig felállt és ment tovább, szívósan, kitartóan dolgozott magán, dolgozott azon, hogy rálásson, hogy megértsen, hogy máshogy tudjon helyzetekben lenni, máshogy tudjon működni. Aztán szépen elkezdtek összeállni a dolgok. Egyre többször jött kisimultan, energiával tele, egyre többször számolt be olyan helyzetekről, amiben változtatni tudott, egyre többet láttam mosolyogni. A rengeteg elvégzett munkának köszönhetően egyre inkább a vágyott irányba haladt.

Már egy ideje készültünk a folyamat lezárására, amikor eljött az utolsó ülés időpontja. A szobát éppen felújították, amelyikben addig minden alkalommal találkoztunk, így a terápiás centrum egy másik helyiségében ültünk le, még nevettünk is rajta, hogy milyen ünnepélyes ez a nagy terem a lezáráshoz. Jól volt, úgy igazán, hitelesen, belülről. Kicsit még összegeztünk, köszönt mindent és meghatódva megígérte, hogy jelentkezni fog azért néha, én pedig biztos voltam benne, hogy így is lesz. Csendben indultunk el az ajtó felé. A terapeuta számára is veszteség egy terápiás folyamat lezárása, csak ő jobban fel van rá készülve, villant fel bennem egy a témáról szóló szakmai előadás szövege. Hát igen, fel van rá készülve, hol jobban, hol kevésbé- gondoltam, a kliens pedig ideális esetben fel van rá készülve, hogy egyedül menjen tovább, szőttem tovább magamban. Gondolataimból egy hangos koppanás riasztott fel, az ajtó, ahogy kinyitottam egy nagy kosárnak ütközött, egy nagy kosárnak, ami tele volt kövekkel, valószínű az ajtó kitámasztására szánta valaki.

- Mi a csoda ez? – szakadt ki belőlem hirtelen hangosan.

- A köveim, amiket itt akartam hagyni – mondta ő széles mosollyal, ahogy kilépett az ajtón.